Lassan
strigulázhatnám az éjjeleket amelyeket azzal töltök, hogy nem
alszom ki magam eléggé. Vagy a nappalokat amiket élőhalottként
töltök. Nyúzottan, figyelmetlenül és természetesen
kialvatlanul. Nem mintha olyan fontos lenne, hogy ébren maradjak,
mert történetesen aligha akadt valami dolgom. Reggelente
kikászálódom az ágyamból, eszek ha le tudok valamit nyomni a
torkomon és fekszek tovább vagy nagyon maximum a kertünkben ülök
valamelyik fa alatt.
Nagymamám
nem teszi szóvá, de látom rajta, hogy bosszantja a zárkózottságom.
Mégsem
tudok mit tenni ellene.
Félelemben
nem lehet élni én pedig határozottan féltem. Valójában
mindentől ami él és mozog. Lehetnék beszari is de inkább csak
óvatosnak mondanám magam.
Kezeimet
magasba emelve nyújtózkodtam, imádtam ahogy a fény besüt a
szobámba, a kósza fénynyalábok megtáncoltatták az aranyló
porszemeket ami az egyik nagyon is hétköznapi de annál
látványosabb kedvencem közé tartozott. Egy jó nagy sóhajjal
keltem fel, felszisszentem amikor talpam a hideg padlóval
érintkezett. Tekintetemmel a papucsom után kutattattam ám a
szobámban uralkodó minimum atomtámadás utáni állapotok miatt
örültem, hogy a saját ágyam megtaláltam és inkább felhagytam a
kutatással.
Helyette
majdnemhogy futólépésbe indultam meg az ajtó felé. Szerettem ezt
a házat. Minden ízlésesen, barátságosan volt berendezve. Tele
emlékekkel. Olyanokkal amelyek jó érzéseket ébresztenek bennem,
megmelengetik a lelkemet és elég erőt adnak a szívemnek, hogy
kibírjon még egy napot ebben a nyomasztóan szürke világban.
-
Nagyi – szóltam bele a csöndbe, de csak az ütött-kopott
ebédlőasztalon árválkodó üzenet válaszolt egy alaposan minden
földi jóval megpakolt tányér mellett. Egyből felismertem
nagymamám írását az üzenete miatt azonban nem voltam olyan
boldog.
Arra
kért egyek rendesen, szedjem össze egy kicsit magam és szaladjak
le a piacra vásárolni, összeírta a listát is. Későn jön,
vigyázzak magamra!
Elhúztam
a számat.
Hát
persze, hogy nem bírta tovább nézni az önkéntes száműzetésemet.
Nem
kárhoztatom érte. Ha nekem is folyamatosan az arcomat kellene
néznem állandó hányingerrel küszködnék. Így csak elkerültem
a tükröket.
Halkan
dudorászva telepedtem le az asztal mellé, amennyit csak tudtam
megettem a hatalmas tányérról, egy gyors fogmosás, felöltözés
után pedig késznek nyilvánítottam magam arra, hogy kimerészkedjek
a házból.
Gyermekkoromban
sok időt töltöttem itt. A legtöbbet harmóniában és
boldogságban. Olyan hely ez nekem ahová mindig szívesen
visszatérek majd. Bár lehet csak a nagyim miatt van. Hiszen Ő
tette az egészet kedvessé nekem.
Ösztönösen
vittek a lábaim a nagy piac felé, nem néztem időt de elég korán
lehetett hiszen az utcákon még alig lézengett pár ember. Nem úgy,
mint a hatalmas vásártéren.
Utáltam
a tömeget.
De
mit tehettem volna?
Ha
üres kézzel megyek haza akkor kikapok.
Bár
a szobafogságot biztos megúsznám.
Ezzel
a lendülettel meg is fordultam. Pontosabban csak akartam volna, ha
valaki nem áll közvetlenül mögöttem és ütközök bele. A
következő pillanatban már a földön találtam magam, ajkaimba
kellett harapnom, hogy ne nyögjek fel fájdalmasan a kemény földet
éréstől.
-
Ne haragudj, nem láttalak – nyújtotta felém kezét egy mély
hang, mire felnéztem a tulajdonosra és azt hittem a szívem kiugrik
a helyéről.
Egyáltalán
legális ennyire jóképűnek lenni valakinek?
A
srác alig lehetett idősebb nálam, ha nem ugyanolyan idős, mint
én. Barna szemeivel alaposan végigmért majd amikor rájött, hogy
még mindig egyben vagyok lazán túrt bele tökéletesen belőtt
fekete hajába.
-
Semmi gond – poroltam le magam, körbenéztem a kosaram után –
általában elég jelentéktelen vagyok!
Erre
csak felvonta szemöldökét és cinkosan elvigyorodott, lehajolt a
kosaramért. Egyenesen a kezembe nyomta.
-
Azt kötve hiszem – mosolygott még mindig – viszont abban biztos
vagyok, hogy nem láttalak még erre, új vagy itt?
-
Úgy valahogy, szabadságon vagy mi a szösz...
-
És pont ezt a helyet választottad célpontnak a pihenésnek? -
Nézett körbe ismételten – nem túl kecsegtető!
Nem
válaszoltam. Igazából felesleges lenne vitatkoznunk. Nyilván aki
csak itt éli le az életet az ráun a városra, én viszont
szerettem ide járni, szóval kár belé a szó. Figyeltem ahogy
újból lehajol és felemeli a bevásárló listámat, majd finoman
összevonja szemöldökét a tartalmát látva.
-
Te Helena Winslet unokája vagy, igaz? Destiny?
Most
rajtam volt a meglepődés sora. Bemutatkoztam volna, vagy a srác
egy igazi gondolatolvasó? Úgy tűnt látta rajtam a zavaromat mert
megint felém nyújtotta a kezét.
-
Zayn vagyok – mutatkozott be amíg kezet fogtunk – Helena pedig
az egyik kedves törzsvásárlóm!
-
Nem vagy egy kicsit fiatal, hogy egy piacon dolgozz?
Hanyagul
rántotta meg a vállait.
-
Mit mondhatnék? Kimaradtam a suliból és egyébként sem volt
igazán az én asztalon – bökött a listámra – ez viszont igen,
szóval segíthetek?
Nem
tudtam mást tenni, csak bólintottam.
Tökéletesen
megbabonázott a tekintetével.
Ez
pedig csak egy valamit jelenthetett.
Komoly
bajban vagyok.
-
Hahó – lengette meg előttem a kezét, zavartan figyeltem rá
újból – nagyon elbambultál, valami gond van?
-
Nem – mosolyodtam el nemlegesen ingatva fejem – hát persze, hogy
nem! Mehetünk?
-
Kérlek - pimaszkodott és előre engedett.
Zayn
társasági embernek tűnt. Alig pár perce ismerem, de a fél életét
végig mesélte, amíg segített összeszedni a lista tartalmát.
Mosolygós, életvidám. Legalábbis amit ennyiből meg tudok ítélni.
Feltűrte
fekete bőrdzsekije ujját nekem pedig megakadt a tekintetem a
tetoválásain.
-
Ha egyszer elkezded nem tudsz velük leállni – kacsintott, én
pedig igazat adtam neki – szeretnél majd te is egyet?
-
Van tetkóm – vettem el egy almát a pultjáról – nem a
rosszlányos fajta, de akad!
-
Szóval te egy jó kislány vagy?
Valaki
nagyon elemében van.
-
Tegyél próbára – válaszoltam felbátorodva amivel azt értem
el, hogy Zayn az ajkaiba harapva vigyorgott. Elcsentem egy tollat az
asztaláról a kezeit magamhoz húzva írtam rá a számomat. Magam
sem értve a hirtelen jött merészséget.
Mégis
mi ez az egész?
-
Már ha mersz – kacsintottam rá ezúttal én. Nem vártam meg amíg
válaszol, csak hátraarcot vágtam és már ott sem voltam.
Arcomról
levakarhatatlan volt a vigyor.
Hogy
is mondtam?
A
napjaim unalmasak.
Kezdem
azt hinni, hogy ez már múltidő.
Legalábbis
remélem.
Nagyon
is.
*********************************************************************************
Sziasztok! Itt lenne a második rész, remélem tetszett nektek. Én lennék a harmadik írótárs, aki szintén nagyon kíváncsi a véleményekre, szóval ne tartsátok magatokban! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése